CSIGÁK

ÉTI CSIGA

(Védett, eszmei értéke 2000 Ft)

Ritkás, nedves talajú lombos és legyes erdők, kertek, parkok, rétek, bokrosok, szőlőhegyek lakója. A világon szinte mindenhol honos.

A legnagyobb szárazföldi tüdőcsiga. Háza barnás, legfeljebb öt kanyarulattal. Házát egy megszilárduló nyálkaréteg segítségével el tudja zárni, ez megvédi a kiszáradástól és ellenségeitől is. A talajban töltött téli álma idejére házának száját mészfedővel zárja el. A többi szárazföldi csigához hasonlóan lábának hullámszerű összehúzódásával átlátszó nyálkarétegen halad előre.

Lágy szárú növényekkel táplálkozik.

SPANYOL CSUPASZCSIGA

A parlagon hagyott területek és az elhanyagolt, gondozatlan kertek, vízlevezető csatornák partszegélye kiváló életteret biztosít a házatlan csigák tömeges szaporodásához.

A zöld növényi részeket reszelőnyelvük segítségével elreszelik, tarrágást is végezhetnek. Nyálkájukkal, ürülékükkel szennyezik a növényt, termést. A földalatti növényi részek is áldozatul eshetnek károsításuknak: a csigák jelenlétét öblös, üreges „kirágások” jelzik a gumókon, karógyökereken. 

ROVAROK

SZITAKÖTŐ

A vizek felett karcsú testű, színpompás szitakötők hada nyüzsög. Szervezetük tökéletesen alkalmazkodott a repülő élethez. Könnyű testüket hatalmas szárnyak emelik a magasba. Járólábaik helyváltoztatásra alkalmatlanok. Éjszaka a fákon, vízparti növényeken pihennek, nappalrepülő rovarokra vadásznak. 

Petéit a nőstény vízbe vagy vízi növényekre rakja. A kikelő lárvák igazi vízi állatok. Jellegzetes fogószervükkel, az álarccal halivadékokat, békaporontyokat, férgeket, rovarokat zsákmányolnak. Mivel a lárvák és a kifejlett állatok élőhelye, testfelépítése és életmódja különböző, fejlődésük során át kell alakulniuk. Utolsó vedlésükkor elhagyják a vizet, lárvaszerveik feloldódnak, és szárnyas szitakötővé változnak. 

SZÚNYOG

Nyári alkonyokon a vizek partján gyakran verődnek sűrű rajokba a szúnyogok. A többnyire apró, törékeny testű rovarok könnyen fölismerhetőek hosszú csápjaikról és hajszálvékony, hosszú lábaikról. Egy pár hártyás szárnyukkal kitűnően repülnek. A szárnyak rezgése kelti jellegzetes zümmögő hangjukat. A táplálék  felkutatását kifinomult hőmérséklet-, szag- és ízérzékelésük teszi lehetővé. A hímek növényi nedvekkel, a nőstények vérrel táplálkoznak. Az ember leggyakrabban a gyötrő és a mocsári szúnyog vérszívásától szenved.

HALAK

LÁPI PÓC

(Fokozottan védett, eszmei értéke: 100 000 Ft)

A lápi póc a hűvös, tiszta vizű mocsarakban, tőzeggödrökben, lápokon, növényzettel sűrűn benőtt alföldi tavakban fordul elő, kifejezetten kedveli a mocsarakban húzódó, keskeny csatornák növényzettel borított oldalát.

Kistermetű hal, teste kismértékben nyújtott, enyhén zömök, oldalról lapított. Feje közepes méretű, orra rövid, az orr hossza nagyjából megegyezik a szem átmérőjével. Szája félig felső állású, a szájhasíték enyhén felfelé irányul, a felső állkapocs vége a szem alá ér. Hátúszója a test hátsó részén helyezkedik el, alatta található a has és az alsó (farok alatti) úszó, a farokúszója a hazai fajok többségétől eltérően szabályosan lekerekített. Testének alapszíne vörösesbarna, a fejen és a testen szabálytalanul elszórt fekete foltokkal. Alsó állkapcsa és úszói világosabbak, a hátúszó és a farokúszó tövén sötét foltsor húzódik.

A lápi póc rövid életű és gyors fejlődésű halfaj. Az ivarérettséget korán már kétéves korában eléri. Harmadik életévében a legfeljebb tíz centiméteres maximális hosszúságra is megnőhet, de négy évnél tovább nem él.

PETTYES BUSA

Oldalról lapított, nyújtott testű, de széles hátú és feltűnően nagyfejű hal. Nagyobb példányai 50 – 70 cm hosszúak, de 1 méternél nagyobbra is megnőhet.

Őshazája Kína, de a betelepítések révén Európa középső és keleti részén széles körben terjedt el. Magyarországra először 1963-ban hozták be, majd mind a hőmérsékleti, mind a vízjellegi jó alkalmazkodó képessége folytán nagyobb folyóinkban és tavainkban meglehetősen elterjedt. 

A pettyes busa növény- és apróállat evő. Lebegő kékalgákkal, állati planktonnal, rovarokkal és férgekkel táplálkozik. Az idősebbek apróhalakat is bekebeleznek. Olykor a vízfenékről is keresgél.

EZÜST KÁRÁSZ

Teste nyújtott, oldalról lapított. 

Az ezüstkárász nem volt őshonos faj Európában. Őshazája Kelet-Ázsia, valamint Szibéria. Később az elterjedési területük Nyugat-Szibérián keresztül átterjedt  Az 1950-es évektől kezdve már semmi nem tudott gátat szabni a megállíthatatlanul Európa felé terjeszkedő halfaj térhódításának. Mára Európában már csak Írország, Skócia, a Skandináv-félsziget északi és keleti része, valamint Észak-Franciaország (Normandia) tekinthető ezüstkárásztól mentes területnek.

Az ívásra érett ikrások (nőstények) más halfajokkal, például ponttyal, bodorkával ívnak össze, és kakukk módjára csempészik ikráikat azok ikrái közé. A lerakott ikrákat más pontyfélék hím ivarsejtjei serkentik barázdálódásra, anélkül hogy ezek kromoszómái részt vennének a folyamatban. A kikelő utódok így nem hibridek, hanem tiszta ezüstkárászok. Ivaréretten mind nőstények lesznek, genetikai szempontból tökéletes másolatai az anyjuknak.

BALIN

Békés fajtájának meghazudtolója, mert hiába tartozik a pontyfélék családjába mégis ragadozó. Izmos és nagy testén vörhenyes uszonyok vannak, amik az ívási idő alatt kivörösödnek. A háta sötétzöld, néha arany vagy ezüst színárnyalatokkal. A testének oldalai ezüstfehér színben csillognak és a hasa fehér. Szemei kicsik, de látása igen jó és szája fogatlan, felfelé nyíló. Kisebb méretű pikkelyeit a sötét szélük jellemzi. A balin rendkívül érzékeny a szennyeződésekre és a természeti változásokra. Előfordul a félig sós vizekben is. A fejlett példányok 50-70 cm-esek és 2-6 kg-osak. A kisebb balinok planktonnal, később kisebb rákfélékkel táplálkoznak. Amikor elérik a 20-30 cm-es hosszúságot megmutatják a ragadozó mivoltukat és elkezdenek a küszrajokban vadászni. Elfogyasztja szívesen a békát és a vízimadár fiókákat is. Nagy erővel ront neki a kisebb halrajoknak, de ennek ellenére nagyon óvatos hal és a villantót sokszor messze elkerüli. Szívesen fogyasztják a vízi rovarokat is. Táplálkozás alatt a küsz rajokat követve vándorol.

KÉTÉLTŰEK

MOCSÁRI TEKNŐS

(Védett, eszmei értéke: 50 000 Ft)

Kedveli a sekély, iszapos síkvidéki állóvizeket. Magyarországon elsősorban a síkvidékek iszapos álló- vagy lassan folydogáló vizeiben él. Kedveli a napsütötte, sűrűn benőtt erdei tavakat és a ligeterdőkkel szegélyezett holtágakat. Csak víz közelében él meg.

A mocsári teknős mintegy 15-20 cm-es páncélhosszúságú, állóvizekbe gyakori, ragadozó víziteknős. A páncél csontos lemezeit szarupajzsok borítják. Hátpáncélja mérsékelten domború, a gerinc mentén többnyire 5 nagy, hatszögletű pajzs sorakozik. Ezeket kétoldalt újabb nagy pajzsok veszik körül, míg a szegélyt kisebb, keskenyebb pajzsok alkotják. Fejét, végtagjait és farkát védekezésül képes páncéljába behúzni, s ilyenkor szinte senki és semmi nem férhet hozzá. 

Márciustól októberig-novemberig főleg a reggeli és az esti órákban aktív. Telelni az iszapba vagy a parti fövenybe ássa be magát – ha erre nincs mód, a jégpáncél alatt kerül nyugalmi állapotba. 

HÜLLŐK

ZÖLD LEVELIBÉKA

(Védett, eszmei értéke 2000 Ft)

Hátoldala élénkzöld, amelyet a fehéres vagy sárgás hastól egy sötét sáv választ el élesen. Ez az orrlyuktól indul, a szemen és a dobhártyán, majd a test oldalán fut végig, és a hátsó láb tövénél érvéget.

A hímeket legjobban torkukon lévő hanghólyagról lehet felismerni, amelyet brekegéskor léggömbszerűen felfújnak. Nyugalomban ráncos, sárgásbarna lebernyegnek tűnik, amely az egész torok tájékot beborítja. 

A zöld levelibéka igazi ,,mászóbéka”, a szaporodási időszaktól eltekintve életének nagy részét a növényzet alsó vagy felső szintjeiben tölti. Testfelépítése is ehhez idomult: ujjai végén tapadókorongokat visel. Bár hátsó lába vékony, és alig hosszabb a testénél, azért jól ugrik vele. A függőleges falak nem jelentenek neki akadályt. Ha hosszabb ideig marad egy helyben, színezete alkalmazkodik a környezetéhez.

A zöld levelibékák a víz közelében beásva nedves gödrökben telelnek át. 

VARANGYOS BÉKA

Gyakran lehet találkozni vele emberi környezetben, településeken, kertekben, szántóföldek szegélyzónáiban is. A zöld varangy erőteljes testfelépítésű, a nőstények 9 - 10 centiméteresek, a hímek kisebbek, 7 - 8 centiméter közöttiek. A feje rövid, szélesebb, mint amilyen hosszú. Állkapcsai fogatlanok. Orrcsúcsa lekerekített, pupillája vízszintes tojásdad alakú, a szivárványhártya fémeszöld színű. A hímeknek külső hanghólyagja van, torkuk kékes árnyalatú. A zöld varangy igen jól elviseli a +40 Celsius fokos hőmérsékletet is. Hazánkban általában április-május hónapban szaporodik. A hímek sötétedést követően pirregő hangon, gyakran kórusban énekelnek. A kifejlett zöld varangyok hangyákkal, pókokkal, és más rovarokkal táplálkoznak. Élettartamuk 14 év is lehet.

EMLŐSÖK

RÓKA

Európa szerte elterjedt, néhol igen gyakori ragadozó. Eredetileg az erdős területek lakója volt, de sok más helyen is előfordul (mezőgazdasági területek, cserjés-fás-ligetes-bokros helyek, lakott területek).

Éjszaka vadászik. Zsákmánya főként kisemlősökből, rovarokból, szárnyasokból áll, de gyümölcsöket is eszik. Különböző kaffogó és ugató hangokat ad. Bundája vörhenyes, a pofája, a farka és a hasa fehér.

ŐZ

Bundája nyáron ragyogó vörösesbarna és rövid szőrű, télen szürkésbarna és hosszú szőrű. faltükre feltűnő, fehér farka szinte láthatatlan. Agancsa három, ritkábban négy-öt ágú.

A sűrű aljnövényzetű erdőket kedveli, de majd minden olyan területen megtalálható, ahol elég búvó hely áll rendelkezésére.

Bokrok, fák levelével, fűvel, gombával, erdei gyümölcsökkel táplálkozik. Kis fák hajtásainak megrágásával néha komoly károkat okoz. 

SZARVAS

Nyári bundája vörösesbarna, télen szürkébb. Párzás idején a bikának hosszú, erős szőrszálakból sörénye nő. Fehér, a háti rész közepén gyakran fekete színű farka rövid. Csak a hím visel agancsot, amelyet tavasszal elhullajt és nyár végére újat fejleszt. Az ágak száma bizonyos határok között évente eggyel nő.

Elsősorban a kiterjedt erdőségeket, ezen belül is az erdő szegélyeket kedveli, de gyakran előfordul kopár hegyvidékeken vagy mocsaras területeken is.

Leveleket, fiatal hajtásokat, füvet, magvakat, gyümölcsöket eszik. 

VADDISZNÓ

Bundája vastag és sötét színű, fedőszőrzete erős sertékből áll. Orra megnyúlt, vége mozgékony. Mindkét nemnek van agyara, a hímeké elérheti a 30 cm-t is. 

Eredetileg a nyíltabb erdőségek lakója volt, de napjainkra Magyarországon a mezőgazdaságilag művelt területekre is behúzódik, és itt jelentős kárt is okozhat.

Táplálékának zöme növényi eredetű, kedveli a makkot, de a rágcsálókat, kis nyulat, férgeket, hüllőket, madártojásokat vagy a férgeket sem veti meg.

BORZ

Ragadozó emlősállat. Bundája hátán szürkés színű, hasa és lábai feketék, hátsó lábai között a farka tövéig rozsdásfehér; a szája zugától a füléig fekete színű, hátrafelé szélesedő sáv húzódik. A nőstények világosabb színűek.

A föld alatt, saját maga készítette építményben - a borzvárban - lakik, s ezt elhagyatott helyeken építi. Építménye a rókáénál nagyobb, középpontját a földszint alatt 1-1/2 méternyire fekvő katlan képezi, amelyből különböző irányokban több folyosó indul ki. E folyosók közül azonban csupán egy-kettő szolgál kijáratul, míg a többi csak szellőztető nyílás. Lakását a legnagyobb tisztaságban tartja.

Tápláléka kisebb állatokból, gyümölcsből és gyökerekből áll; de megeszi a madárfiókát is s a fácánosokban néha nagy károkat okoz. 

MÓKUS

Feje gömbölyű, dús fülpamacsa és hosszú szőrzetű farka van. Bundájának színe változó, vörösbarnától a hamvasfeketéig. Télen a hasi oldal mindig fehér. Gyorsmozgású, ügyes állatok. Téli álmot alszanak. A fogságot jól elviselik.

Elsősorban erdőkben, mezőkön, parkokban, lakott területen fordulnak elő.

Táplálékuk elsősorban magvakból, gyümölcsökből áll. Ezt egészítik ki időnként rovarokkal, gombákkal, madártojásokkal és fiókákkal. Odújukba télire tetemes mennyiségű ennivalót szoktak felhalmozni.

SÜN

A tüskéken világosabb és sötétebb színek váltakoznak. Lábán és hasoldalán a szőrzet világosabb, piszkosfehér.

Mocsarak és tűlevelű erdők kivételével szinte minden élőhelyen megtalálható. A lakott területektől sem idegenkedik.

Ízeltlábúak, egyéb gerinctelenek, kisebb gerincesek, dögök és különböző növényi részek alkotják fő táplálékát. A mérges kígyók mérge nem hat rá. 

PÉZSMAPOCOK

A pézsmapocok nappal és éjszaka egyaránt tevékeny, de ahol erősen üldözik, csak a sötétség beállta után mozog. Nem alszik téli álmot, de a hideg évszakban hosszú pihenőre visszavonul a parti töltésbe épített várába.

Az állatok egymáshoz közel élnek föld alatti odúikban, ezeken belül pedig családi csoportokra oszlanak. A pézsmapocok a töltések mentén a sekély vizekben építi odúját. Ehhez kákát, sást és nádat harap le és halmoz fel. Tápláléka szinte kizárólag vízinövények; esetleg kagylók, békák és halak; ha lehetőség van rá, állati dögöket is fogyaszt.

VIDRA

A vastag, tőből kihegyesedő hengeres, izmos farok és a széles, lapos fej a fő jellemzője. Rövid, erős lábának segítségével kitartóan úszik, az ujjait úszóhártya köti össze.

Kotorékát a vízpartok talajában készíti. Tápláléka elsősorban halak, rákok, vízimadarak és azok tojásai.

HERMELIN

Teste kecses, karcsú, és rendkívül hajlékony. Szőrzetének színe a nyári és a téli hónapokban különböző egymástól. Nyáron a feje, háta oldala, valamint végtagjainak külső fele barna, hasa, álla és mellkasa fehér. A téli évszakra teljesen fehér bundát ölt. Farka vége télen is, nyáron is fekete.

Zsákmányai a kis emlősök, hörcsög, vakond, egér, patkány, de az üregi nyúl sem érezheti magát tőle biztonságban. Madarak is gyakran szerepelnek étlapját, például verebek, galambok, pacsirták, fecskék, és nem veti meg a háztájiból ellopott tyúkot sem. A hüllőktől sem riad vissza, gyakran eszik gyíkot, kígyót, és békát is.

Nagyon kedveli a nedves élőhelyeket, csak a nagyon sűrű erdőségeket kerüli.